Avagy hogyan barátkozzunk egy bunkóval?
- Nos, gyerekek, ő lenne az új osztálytársatok! - mutatott rám a férfi. - El kértem Ms. Delanay-tól a kémia órát, így rendesen be tudunk mutatkozni. - csapta össze a tenyerét - Nos, Yaneteru, ha lennél szíves...Nyeltem egyet, és végignéztem az osztályon. Felismertem Natanielt, meg a vöröst is. A többi fiú ismerősnek tűnt, de a lányokat még soha életben nem láttam. A vörös a leghátsó padban alukált, egy szőke-, egy ázsiai-, és egy szemöldök piercinges lány az ajtó felőli középső padban sminkelte magát... igazából a kicsiny osztály fele egész jól lekötötte magát. Csak kevesen figyeltek rám várakozóan.
- Nos... - köszörültem meg idegesen a torkomat - Kromeshi Yaneteru vagyok... és... eto... - idegesen néztem fel a tanárra - Sensei, mit is kéne még mondanom?
Az osztály ekkor egy emberként meghökkenve nézett rám. Illetve, majd nem az egész. A kis vörös ugyan is valami kárörvendő vigyor szerűséget villantott felém.
- Sensei? - kérdezte egy kék hajú fiú.
Már nyitottam a számat, amikor az osztály ajtaja kicsapódott, és az igazgatónő jelent meg. Az új osztálytársaim megrettenve nézett az idősebb nőre. Egyenlőre nem igen tudtam eldönteni, hogy mi olyan rémisztő ebben a néniben. Nekem eléggé rokonszenves volt, kivéve hogy folyton fogdozza a vállamat.
- Elnézést kérek, Mr. Faraize, de szeretném még párpercre elrabolni Ms. Kromeshit. - mondta miközben a vállamra tette a kezét, amitől megfeszültek az izmaim - Még alá kéne írnia pár papírt.
Így hát orvul kihurcoltak a teremből a tanáriig. Szerencsémre nem volt annyira messze, csak 3 ajtóval arrébb. Ha messzebb lett volna, akkor biztos, hogy nem találtam volna vissza egy könnyen.
A beiratkozásommal kapcsolatban kellett dedikálnom pár lapot, és már utamra is engedett. Nem tudom, miért nem ért volna ez rá szünetben, de ő tudja...
Az osztály ajtaja előtt álltam. Nem szép dolog ugyan, de kicsit hallgatóztam, hogy miről beszélnek.
- Gyerekek! - hallatszott a tanár úr hangja - Maradjatok már! Szeretnék mondani valamit Yaneteruval kapcsolatban! - pár másodperc múlva csend szállt a teremre.
Nos, ez érdekesnek ígérkezik.
- Nos! - hallottam, ahogy össze csapja a tenyerét a férfi - Mint hallhattátok az akcentusából, és mint láthattátok, Yaneteru nem idevalósi. Ő Japánban élt eddig, nincs hozzá szokva az itteni szokásokhoz. Az angolt ugyan anya nyelvi szinten beszéli, de eddig nem használta annyit, mint a japánt, így elképzelhető, hogy néhány szót nem a mi nyelvünkön fog mondani, illetve nem fog az eszébe jutni. Legyetek vele nagyon türelmesek, rendben?
Fura moraj futott végig a termen. Valami miatt nem akartam többet hallani. Jó, Mr. Faraizetől elég rendes volt ez, de attól még eléggé kényelmetlenül érintet engem. Halkan bekopogtam. Hiába kiabálta ki pár gyerek, hogy szabad, nem akartam kinyitni az ajtót. Semmi kedvem nem volt megérinteni a kilincset. Kopogni se kopogtam újból. Ha beengednek, be megyek, ha nem, akkor nem.
Végül kinyitódott az ajtó, és a tanár úr betessékelt újra az osztály elé.
- Nos, Yaneteru. - mosolygott - Előbb bemutatkozzunk mi, vagy keressünk neked helyet.
Végig néztem az osztályon, és megakadt a szemem a vörösön.
- Kérem, mutatkozzanak be. - valami miatt egy evés gonosz boldogság áradt szét a testemben, mert meg tudom a Vörös nevét. Mondjuk, nagy a valószínűsége, hogy estére elfelejtem, ha csak nem erőlködök annyira a megjegyzésében, de attól még ez valami elég tételnek éreztem.
Két padsor volt, az ajtó felőliben három, az ablak felőliben négy kétszemélyes pad volt.
Az ablak felőli első padban ült a kék hajú, rózsaszín szemű fiú, Alexander, aki váltig állította, hogy ő biza csak az Alexyre hallgat. Mellette az ikertestvére ült, egy fekete hajú kék szemű srác, Armin. Mögöttük két lány, Rosalya (ezüst haj, sárga szemek) és Iris (vörös - vagy inkább narancssárga ? - haj, kék szem) foglalt helyet. Hátrébb egy ezüst hajú, zöld-sárga heterokróm fiú, Lisander, és egy barna hajú, zöld szemű fiú, Kentin. A leghátsó padban pedig ott ült a vörös, aki a Castiel nevet viselte.
A másik padsort Nataniel kezdte, mellette ült a szemöldök piercinges lány, aki unottan nézegette a tükörben, ahogy csavargatja a karikát a szemöldökében. A középső padban ült Amber, neki is hidorgén szőke haja volt, de őt kék szemekkel áldotta meg a jó Isten. Ja és nem mellesleg Nataniel iker hugicája volt. Ő mellette ült az ázsiai lány, Li, aki elméletben kínai volt, de állította, hogy még köszönni se tud kínaiul, ugyan is az apja csak kínai, aki még születése előtt lelépett, és ő itt él az anyukájával. Végül pedig egy sötét bőrű, világos zöld szemű, fekete hajú lány, Kimberly, aki szintén kijelentette, hogy csak a becenevére, a Kimre hallgat. Mellette a lila hajú, fekete szemű Violette, aki Viola néven ismertebb.
- Rendben! - mosolygott Mr. Faraize - Yaneteru, sajnálatosan, nincs sok választási lehetőséged... Szóval, Castiel mellé kellene ülnöd...
- Oh, oké! - egy barátságos mosollyal néztem az o.főre, és megindultam Castiel felé.
- NE! - pattant fel Castiel - Ez a csaj olyan fura!
- Castiel, néha elgondolkodom, hogy vajon a te fejedben agy van, vagy káposzta darabok? - húzta össze a szemét Rosalya
- Te csak maradj csendben, oké? - nézett rá haragosan a fiú. Már épp neki állt folytatni az ellenkezést, de én már kényelembe helyeztem magamat mellette. Így csak felsóhajtva megfejelte a padot, és nem mozdult többet.
Már épp megböködtem volna, hogy kiderítsem él még e, amikor megszólalt csengő.
- Yaneteru! - röppent oda hozzám Alexyvel karöltve Rosalya.
- Helo, Rosalya-san, Alexy-san! - mosolyogtam rájuk. Kicsit megzavarodtam, hogy ők rögtön a kereszt nevemen szólitanak, így én is vettem a bátorságot, hogy ne a vezeték nevüket mondjam.
- San... ? - nézett értetlenül Alexy, de Rosalya oldalba bökte őt.
- Szóíts csak itt mindenkit a kereszt nevén, minden névutó nélkül! - mosolygott kedvesen.
- De... az nem udvariatlanság? - kérdeztem zavartan
- Nem, tudod, itt mások a szokások. - a lány a válla fölött kisandított a folyosóra - Nem jössz ki?
- Gom... eto... Akarom mondani nagyon sajnálom, de most vele próbálok dűlőre jutni... - böktem a vörös felé
- Oh, rendben! - mosolygott Rosalya, és ki szállt a teremből Alexyvel a sarkában.
Volt valami légiesen könnyű ennek a lánynak a mozgásában...
Sóhajtva visszafordultam a vöröshöz. Nagyon úgy nézett ki, mint aki alszik
- Eto... Vörös... - böködtem meg az oldalát - Élsz még?
Morogva, bemutatott nekem, és messzebb húzódott. Óóóó, kis haver, engem ezzel nem rázol le! De nem ám! Közelebb húzódtam hozz, mire ő még messzebb ment. És ez így ment addig, amég ő le nem esett a padról, és be nem verte a fejét a falba.
- Jessszus, ember! - dörzsölte a buksiját - Mér nem szállsz le rólam?
- Nem t'om - vontam vállat - De elfelejtettem, hogy hol van a szekrényem... Eto... a tied az enyém mellett van... nem kísérnél el? - néztem rá boci szemekkel
Kaptam egy "Ez hülye!" pillantást, de feltápászkodott, és megindult.
- Nem jössz? - nézett vissza unottan az ajtóból
- Jaj, de! - vágtam rá, és gyorsan felpattantam. Oda rohantam hozzá, és megfogtam a zsebét. Az állkapcsát össze szorítva tűrte, ahogyan belé kapaszkodok, de nem szólt semmit.
Szorosan hozzá simultam a hátához, így megakadályozva hogy több ember hozzám érjen. Izmai megfeszültek. Ingerelte őt, ahogy hozzá érek.
- Tessék. - állt meg hirtelen, mire én lefejeltem a lapockáját, de csak egy apró felszisszenéssel reagált erre - Én akkor most megyek...
- Ne! - kaptam a karja után - Nem fogok vissza találni a terembe!
- Az a te bajod! - vont vállat. Lerázta magáról a kezemet, és ott hagyott. Én meg csak ott álltam tanácstalanul. A szekrényemből előkotortam a kávémat, és egy húzásra ki is ittam az egyik 2 deciliteres üveget.
Az órarend azt írta, hogy most Irodalom lesz... Elő szedtem az Irodalom könyvemet, és elindultam. Akkor keressük meg a termet... Vagy valakit az osztályból...
A csengő újra megszólalt. A diákok villám gyorsasággal tűntek el a folyosókról. Se baj, legalább így biztosan nem ér hozzám senki.
Úgy gondoltam, vissza megyek a szekrényemhez, az iskola térképéért, de elfelejtettem, hogy merre van. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! Kétségbe esetten rohangáltam a folyosón, amég neki nem rohantam valakinek. Én leejtettem az Irodalom könyvemet, és megfejeltem a mellkasát.
- Hé, Törpilla! - tolt el magától - Hova verted le a PSP-met?!
- Uh, gome! - kezeimet össze téve gyorsan fejet hajtottam előtte, és már is hajoltam le a játékáért, és a könyvemért.
