1#

Első nap az új suliban, avagy hogyan is kell rendesen "jó" benyomást tenni

Reggel az ágyamban fekve pislogtam a kellemes félhomályban, élvezve a tökéletes kényelmet, a takaróm melegét, és a háborítatlan nyugalmamat. Persze, ez már körül-belül fél órája tartott, mióta kinyomtam az undokul csörgő ronda, rózsaszín és türkiz szőrme tokos telefonom ébresztőjét.
Persze, egyszer minden jónak vége szakad. A szobám ajtaja nagy lendülettel kicsapódott, és a villany felkapcsolódása a retinámat szét égetve hozott fényt a lilás, szürkés és türkiz kékes szobámban.
 - Yaneteru! - hangzott a csodálkozó nagynéném kissé felháborodott hangja - Te még mindig alszol?
Morogva a fejemre húztam a takarót, remélve, hogy ezzel kielégítő választ kap rá, hogy tulajdon képen mivel is szándékozom tölteni a napom hátra levő részét. Erre a Drága nemes egyszerűséggel letépte rólam a takarót, és az eddig engem melengető kinccsel a markában elhagyta a szobát egy hangos ajtó csattanás kíséretében.
Így hát hunyorogva megpróbáltam kikászálódni az ágyamból. A lábam azonban bele volt gabalyodva a lepedőmbe, ami engem akkor és ott nem igazán zavart, és ez igen nagy hiba volt a részemről, mer így elég rendesen megfejeltem a parkettámat. De végül nagy halál hörgések közepette elszenvedtem magamat az ajtómig.
És akkor jött az igazi megpróbáltatás. Azt az ajtót ki is kéne nyitni. Kábultan néztem fel a kilincsre. A földön hasalva biztos nehéz lesz kinyitni... De próba szerencse! Már épp nagyba nyújtózkodtam az ezüstös csillámporral beszórt kilincs felé, amikor az lenyomódott, és az ajtó kicsapódva jól pofán vágott, amitől én hátra estem.
A megszeppent nagynéném nézett rám hatalmas szemekkel.
 - Yaneteru... te... mit csináltál a földön? Jesszus! Az ott vér? - kapta a szája elé a kezét.
Végig simítottam az arcomon, majd "örömmel" nyugtáztam, hogy az orromból ömlő vér már a hihetetlenül a menő Hello Kitty-s pizsamámat színezi át.
Persze rögtön kaptam rá egy cukika virágos ragtapaszt. Hát ez a reggel is jól indul.
Egy gyors zuhanyzás után, már felöltözve ültem a konyha asztalnál a zabkásámat majszolgatva, miközben azon pörgött az agyam, hogy miért is kellett ma fel kelnem. De sajna, úgy tűnik hogy habár körülöttem minden megváltozott, a memóriám ugyan olyan rossz maradt.
 - Te... Agatha! - néztem fel az újságot olvasó nagynénémre - Mi van ma?
 - Ezt hogy érted? - ráncolta értetlenül a szemöldökét
 - Miért kellett ilyen korán felkelnem, például? - tudakoltam bosszúsan
Erre csak felkacagott, mire nagyon mérges lettem rá. Nem igazán rajongtam azért, hogyha nem adtak nekem rögtön egyenes választ a kérdéseimre.
 - Ma lesz az első napod az iskoládban! - törölgette nevetéstől bekönnyezett szemét.
 - Olyan gonosz vagy! - puffogtam
 - Ajj szívecském! - nevetett Agatha, majd tekintete az órára tévedt - De siethetnél. Fél óra múlva ott kell lenned!
 - Egy villám szundi még belefér... - kezdtem reménykedve, de a szúrósa rám meredő rózsaszín szempár vissza hőköltetett a tervemtől.
Visszacammogtam a szobámba, hogy összeszedjem a cuccaimat. De ahogy ott álltam az íróasztalom mellett, a Shingeki no Kyojin c. animéből a Szabadság Szárnyaival díszített kheki zöld hátizsákomat szorongatva, rá kellett jönnöm, hogy a tankönyveimet még nem kaptam meg. Így a projekt- és a vázlat füzetemmel karöltve bevágtam a Noragamis tolltartómat a táskába. Vaciláltam egy kicsit, hogy most kontakt lencsézzek, vagy inkább a szemüvegemet vegyem fel? De végül a szemüveg mellett döntöttem. Felvettem a kék köves gyűrűmet, és kirongyoltam Agathától elköszönni a konyhába.
 - Jézusom! Yane! - szörnyülködött - Ugye nem így akarsz menni?
 - De. - adtam meg az egyszerű választ - Mer?
 - Február van. - mondta, mintha ez mindent elárulna.
 - És? - tártam szét a kezem
 - Te meg itt állsz egy szál trikóban! Legalább egy pulcsit vegyél fel!
Morogva eleget tettem a kérésének, és a fejemre nyomva a fejhallgatómat elindultam. Igazából nem indítottam zenét. Csak szimplán nem akartam, hogy bárki hozzám szóljon.
A tömérdek ember között álmosan poroszkálva próbáltam az ocsmány tokos telefonom segítségével megtudni az iskolám hollétét. Nem, nem vagyok olyan felelőtlen, hogy nem néztem meg magamnak eddig élőben a sulit, már voltam is a tanáriban beiratkozáskor. De a gyönyörűséges memóriám, ami egy mókuséval volt egyenlő, nem igen emlékeztem, hogy öt nappal ezelőtt merre mentünk.
Húsz percnyi Google térképezés, és vagy hét ember útba igazítása után sikeresen beléptem a Sweet Amoris bejáratán.
Mondanom sem kell, elég sok diákot evett a rosseb a főfolyosón. Hogy fogom én itt megtalálni a tanárit... ? Kóvályogtam egy darabig, és próbáltam minél többször elkerülni, hogy valaki akár csak véletlenül is hozzám érjen. Aztán a csengő édesen éles hangja mentett meg attól, hogy elhányjam a tömegtől, és az idegtől. Így hát az üres folyosókon folytattam immár az utamat a tanárit keresve, amíg egyszer csak egy rózsaszín kosztümös ősz hajú nő meg nem ragadta a vállamat.
 - Maga lenne Ms. Kromeshi, jól mondom? - mosolygott kedvesen
 - Igen... - mosolyogtam vissza, habár égtem a vágytól, hogy irdatlan durvasággal söpörjem le magamról a kezét. - Éppen önt kerestem. A tankönyveimet szeretném elkérni, meg az órarendet, és per...
 - Mennyen kérem a DÖK-ös terembe! - vágott a szavamba - Mr. Hawonthrow majd mindenben segít magának!
Ezzel a mondattal ott is hagyott. Mintha tudnám, hogy hol van a DÖK-ös terem...
Így hát még tíz percet töltöttem bolyongással, mire megtaláltam a célpontomat. Nem akartam kopogással pocsékolni az időt, így csak nemes egyszerűséggel benyitottam...
... a fiú öltözőbe.Öt zavart szempár szegeződött rám, a félmeztelen, kidolgozott férfi felső testek fölött. Elvörösödve csaptam be az ajtót, és rohantam el a mellette lévő ajtóig, ami már TÉNYLEG a DÖK-ös terem volt. Villám gyorsasággal téptem fel a kilincset, és rohantam be, majd egy hangos csattanással csaptam be magam mögött. A hátamat a világos barna fa felületnek támasztva lélegeztem fel.
Két diák, egy fiú és egy lány bámult rám meglepetten.
 - Nataniel, ez ki? - súgta a gesztenye barna hajú, kék szemű lány, a hidrogén szőke, arany szemű fiúnak.
 - Öhm... - nézett a jegyzeteire a fiú - Szerintem az új diák - súgta vissza.
 - Az amelyik az osztály társad lesz?
 - Nem mintha jönne másik...
Köhintettem párt, hogy tudomásul vegyék, hogy én is élek.
 - Bocsánat, hogy a jelenlétemmel megzavarom eme meghitt sutyorgásotokat, de... húúúú... - vakargattam a halántékomat - Kit is mondott az igazgatónő?
 - Csak nem...
 - Ne! Ne segíts! - emeltem fel a kezemet - Mindjárt kitalálom... Talán... nem, az biztos nem.... Eeeeto.... húúúúú.... eh. - vágtam egy grimaszt - Na jó, segíthetsz.
A fiú furá nézett rám, a lány pedig elmosolyodott.
 - Véletlenül nem egy bizonyos "Mr. Hawontrhow"-ot keresel? - kérdezte a fiú.
 - Nem tudom. - döntöttem oldalra a fejemet - Elfelejtettem. De nagyon kéne az órarendem, meg a tankönyveim...
 - Oh, akkor te vagy Yaneteru Kromeshi? - kérdezte a fiú.
 - Nem úgy kell mondani. japánból jöttem, nálunk a vezeték név van elöl. - javítottam ki - Kromeshi Yaneteru.
 - Jó... - bólintott zavartan a fiú - Én Nataniel Hawontrhow vagyo...
 - Ez az! - vágtam rá boldogan - Egy 'Hávontáhó"-t keresek!
 - Nem úgy ejtik. - eresztett meg egy fél mosolyt Nataniel
 - Ja, tényleg. New Yorkban vagyok... el is felejtettem...
Megkaptam a tankönyveimet, az órarendemet, meg pár lapot, amiken a suli térképe található, meg az osztályom, a z osztály névsora, illetve a szekrényem száma.
Úgy döntöttem, hogy először a szekrényemet keresem fel, amíg a diákok többsége első órán csücsül.
Pont mire megtaláltam a kék fémből készült szekrényt, amire a 747-es számot gravírozták, pont akkorra csöngettek ki. Kiragasztottam az órarendet az ajtó belsejére, szépen elrendeztem a könyveimet, az ebédemet, és a haszontalan műtyürjeimet. Elégedetten szemléltem a kész művemet, amikor valaki hátulról meglökött, így bele fejeltem a szépen elrendezett Irodalom könyvembe.
 - Még is mi a f...? - fordultam meg.
Egy szürke szempár bámult rám unottan. Ismerős volt, de már nem tudtam hogy honnan. Vörös, állkapocs csontig érő haj keretezte az arcát. Fekete pulóvert, és szürke, szaggatott farmart viselt bakanccsal.
 - Arrébb pakolnád magadat, vagy én lökjelek el? - kérdezte a tekintetét nem meg hazudtoló unott flegmasággal.
 - Lehet, hogy rossz a memóriám, de arra tisztán emlékszek, hogy az előbb pont fellöktél. Szóval, ha ezzel eleget tettél a vágyaidnak, akkor kérlek szépen, eredj innen! - vágtam egy grimaszt, majd vissza igazgattam az elborult cuccaimat.
 - Ide figyelj, Pöttöm Panna! - csapta be a szekrényemet, és leszorított engem - Velem így nem beszélünk, világos?!
 - Hai? - helyeseltem bizonytalanul, mire egy értelmetlen tekintetet kaptam válaszul.
 - Mi van? - kérdezte a srác
 - He? - kérdeztem vissza, aztán leesett, hogy nem, még mindig nem japánban vagyok - Jaj, gome! Azt akartam mondani, hogy jó! Meg... nem gome... hanem... eto..... hogy is mondják ezt angolul? - kutakodtam kétségbeesetten az agyamban.
 - Jó, látom lökött vagy! - hagyta rám, és kezét leengedte a szekrény ajtómról.
 - Nem vagyok lökött! - háborodtam fel - Csak nem idevalósi. Japánból jöttem. Egy kicsit elkeserítő számomra, hogy itt senki sem veszi észre, hogy ázsiai vagyok...
A vörös unottan nézett végig rajtam.
 - A  húzott szemeden, és a fura kinézeteden... mondjuk, rájöhettem volna... - sóhajtott - De miért is foglalkozok én ezzel? - ráncolta a szemöldökét, majd finoman arrébb lökve engem, elgondolkozva kinyitotta a mellettem lévő szekrényt. Kivett valamit, amit rögtön a zsebébe süllyesztett, és elindult a folyosó vége felé.
 - Várj! - rohantam utána. A mutató- és a hüvely ujjammal megfogtam a pulóvere zsebét, hogy ne veszítsem el őt a tömegben.
 - Hé! - pördült meg - Mit csinálsz?!
 - Megfogtalak! - válaszoltam megszeppenve - A régi suliban, még Japánban mindig ezt csináltuk, hogy ne hagyjuk el egymást a tömegben...
 - Mit akarsz? - nézett rám összeszűkült szemekkel
 - Yaneteru vagyok! - mosolyodtam el.
 - Jó neked. - flegmázott, és megfordult, hogy tovább mennyen, mire én újra megfogtam úgy, ahogy az előbb.
 - Miért nem szállsz le rólam? - kérdezte mérgesen
Félre döntött fejjem végig néztem rajta. Tulajdon képen mit is akartam tőle? Hm... Ja! Igen!
 - Olyan ismerősnek tűnsz... - húztam össze a szemöldökömet, mint mindig, amikor gondolkodok - De eléggé rossz a memóriám... Nem tudod, hogy miért lehetsz nekem ismerős?
A fiú hátrébb lépett, és jó alaposan végig mért.
 - Vagy úgy...! - vigyorodott el perverzen
 - Mi vaaaaan? - kérdeztem izgatottan.
 - Te vagy az a csaj, aki ránk nyitott az öltözőben! - vigyorgott továbbra is, mire én rettentően elvörösödve otthagytam őt.